Önismereti előadások

Az önmegvalósítás művészete.

"Mindazt, ami körülvesz, évmiliárdok alatt te vonzottad magadra és az, hogy most mit kezdesz vele, te rajtad áll!"

Kulcs a test, a lélek és a szellem harmóniájához, hogy értsd a MIÉRT-eket, és tudd a HOGYAN-okat. 

Kellenek néha a nehézségek ahhoz, hogy fejlődjünk. Ellenerő nélkül nem erősödik meg az ember.

„ Jelen életünk az előző életeink következménye, aminek a  terméseit aratjuk. Semmi sem véletlen. Mindennek oka van. Ok nélkül még a semmi sincs.”   /Dr. Molnár Gábor/

Legjobban magadnak hiányzol!    

Tóthné Ilyés Edit   2011. április 15.

Bár hajdúhadházi vagyok, mégsem ismertem személyesen Molnár Gábort és Molnár Tamást. A képzőművészetekkel foglalkozó testvérpár szabadidejében az önmegvalósításról tart előadássorozatot az édesapjukkal (Dr. Molnár Gáborral) közösen, aki amellett, hogy parapszichológus és mozdonyvezető, találmányok építésében is jeleskedett, jeleskedik.

Az előadások mellett számos remekmű dicséri a kezük munkáját. Tamás fafaragásokat, Gábor festményeket, égetett képeket készít és bőrrel dolgozik, és emellett mindketten a debreceni Vojtina Bábszínházba is bedolgoznak: díszleteket, kellékeket és bábokat alkotnak.

Az egykor vasútgépészetet tanuló fiúk érettségi után művészeti iskolába jártak, majd a Vojtinában dolgozva, munka mellett elvégezték a Mantra Szabadegyetemet, ahol parapszichológus diplomát szereztek.

Beszéljünk először az előadássorozatról. Honnan érkezik a hallgatóság, kik járnak az előadásokra?

Molnár Gábor: A környező kis településektől kezdve érkeznek más városokból, Budapestről, Dunántúlról is, nincs igazán megszabva, hogy kiknek tartjuk, bárhonnan jöhetnek. Elsősorban azok az emberek érdeklődnek, akik választ szeretnének kapni a mindennapi problémáikra, amikkel találkoznak a családban, a munkahelyen, párkapcsolatban, és érdekli őket az egyéniségük felfedezése, megértése. Azt tapasztaljuk, hogy azok jönnek el, akik az életben fájdalmakat, kríziseket éltek át, ők fogékonyabbak a témákra. Szeretnénk a hallgatóság kíváncsiságát felkelteni a világ iránt, kibővíteni a világlátásukat, és előremozdítani, hogy zökkenjenek ki a megkövesedett kerékvágásból. Nem mondjuk meg nekik, hogy mit és hogyan csináljanak, csak azt, hogy lehet másként is csinálni, mint a megszokott.

Molnár Tamás: Napjainkban egyre többet foglalkoznak ezotériával, és ezért érdemes komolyabban utánanézni, hogy kitől fogad el az ember ezzel kapcsolatban információt. Fel szoktuk hívni az emberek figyelmét arra, hogy mindent ne higgyenek el a botcsinálta jósoknak és egyéb, látszólag szentéletű embereknek, mert nagyon meg kell szűrni a „tanításokat”. Természetesen tisztelet azoknak, akik munkájukat megfelelően végzik.

Ha jól értelmezem, ti nem vagytok tagjai semmilyen vallási felekezetnek.

M.G.: Így van, nem vagyunk egy szektának sem a térítői. Mi egy összképet szeretnénk adni a keleti és nyugati filozófiákból a mai zűrzavaros világban úgy, hogy felébresszük a kételyt mindenkiben, hogy ne higgyen vakon senkinek, hanem próbáljon meg mindent megélni és önmagának megadni a válaszokat a kérdésekre. Az egyéni utat szeretnénk megmutatni.

M.T.: A fő kérdésünk az, hogy az ember a saját kreativitását hogyan használhatná másképpen. Hogyan élhetjük meg a hétköznapi élet apró kis csodáit, amikre mindenki vágyik. Alapvetően az ember boldogságra született, és a boldogságot keressük minden pillanatban.

Mennyire nyitottak az emberek ezekre a témákra?

M.T.:Egyre inkább, ugyanis van egy belső igény a változásra, amit kiválthatott a társadalmi elégedetlenség, az útkeresés, a visszavágyódás a természethez, amitől nagyon eltávolodtunk.

Elég nagy a műanyagosítás mind az ételekben, használati tárgyakban, mind a felfogásban. Kicsit érdemes természetesen gondolkozni és élni, természetes anyagokat használni.

M.G.: Elgépiesedett az ember a napi rutintól, ami miatt nem lehet önmaga, nem tud megújulni, nehezen változtat. Mindenkinek meg kell találnia azt az egyediséget, amit még nem ismer magában, és ezt mindenki csak magában ismerheti fel. Legjobban magadnak hiányzol!

A beszélgetésből máris annyi kiderült számomra, hogy ez a gondolatkör áthatja az egész életeteket.

M.G.: Igen, és a megújulás a munkánkban is megmutatkozik. Soha nem csináljuk ugyanazt, még ha ugyanolyat rendelnek valamiből, minden egyes darabba megpróbáljuk belecsempészni a megrendelő egyéniségét.

Hogyan kezdtetek el a művészettel foglalkozni, hiszen nem így indult a pályaválasztás, vasútgépésznek tanultatok?

M.T.: Egész gyerekkortól kezdve rajzoltunk. Apu is jól rajzolt és ő tanított minket sok mindenre, például a fény-árnyék viszonyokra, barkácsolásra, szerszámismeretre, így könnyebb dolgunk volt. Szüleink már kiskorunktól segítettek és képeztek minket. Aztán a szülői ösztönzés végett kezdtünk el, az akkor még Landler Jenő Szakközépiskolába járni, de már az első években rájöttünk arra, hogy nekünk más az utunk. Érettségi után, művészeti tanulmányokba és alkotásokba fogtunk.

M.G.: Ezután 12 éven keresztül a Vojtina Bábszínház alkalmazásában készítettük a díszleteket és bábokat, ahol hasznát vettük a gépész ismereteinknek. Egy-egy tárgy tervezésekor már a rajz alapján meg tudjuk mondai, hogy működni fog-e vagy sem. A kellékek elkészítésekor nagyon sok dolognak kell megfelelni: könnyű legyen, de erős és strapabíró, szétszedhető legyen, de ezzel együtt ne gyengüljön a tárgy. Az igazi kihívás az, hogy ezeket a feltételeket teljesítsük. Ezek összetett munkák, nincs sablon, nekünk kell mindent kitalálni.

Hogyan és honnan érkeznek a megrendelések?

M.G.: Jelenleg nem igazán hirdetünk, szájról szájra megy a hír, még honlapunk sincs. Több magánmegrendelést kapunk a színház mellett. Ismerősök, vagy ismerősök ismerősei, látják a munkáinkat és rendelnek. Legutóbb például Kanadába készítettem egy pirográf technikával készült képet. Emellett a bábszínház által állandó kiállításokon láthatóak az alkotásainkból Franciaországban, Japánban és Mexikóban.

Érdekesség, hogy Hajdúböszörményben a világ legnagyobb cipőjét készítette el egy helyi cipész, a kaptafát mi készítettük el hozzá.

Van-e kedvenc alkotás, kedvenc nyersanyag, kedvenc munkafolyamat?

M.T.: A fát minden formájában szeretem. akár asztalt kell készíteni, akár faragni, de a faragás és a díszítés egy kicsit közelebb áll hozzám. Térből kiemelkedővé tenni valamit, ezt szeretem a legjobban. Például ha készítek egy asztalt, és elképzelem, hogy emellett milyen jót lehet majd enni, annak lesz egy kellemes töltése, az tisztelettel lesz elkészítve.

M.G.: Igen, ez fontos, hogy amit csinálsz, az téged tükrözzön. Egy mester az alkotás azon pontján is igényes munkát végez, ahol nem fogja senki megnézni, például a hátulján. Amiket most gyártanak, sokszor nincs lesorjázva, elszakadt az anyag, látszik, hogy nem figyeltek rá eléggé. Szükséges az alázat a szerszámokhoz, úgy, mint az alkotáshoz. Az, aki a szerszámait nem tiszteli, nem mélyül el a munkában. A szerszám iránti tisztelet és alázat az, mintha együtt dolgoznál valakivel, úgy segít téged a munkában.

M.T.: Sokszor mondják, hogy a munka nemesít, hisz a mesteri munka mesteri alkotót tükröz. Ha az ember nem kényszerből dolgozik, hanem szereti azt, amit csinál, akkor a munkafolyamatban önmaga is nemesedni képes.

M.G.: Az a legjobb része a munkának, amikor a tárgy, és a megrendelő felfedezik egymást. És ha a tulajdonos szereti használni, akkor elégedett vagyok.

M.T.: Amikor elkészül valami, és ha azt látom a megrendelőn, hogy odamegy és megérinti, akkor elégedett vagyok. Megérinti, tehát kiváltott belőle valamit, nem közömbös a számára. Érzi, hogy muszáj kapcsolatba lépni vele.

Kézműves programokon több ízben vettetek részt, s mutattátok meg a szakma alapfogásait gyerekeknek.

Miért fontos ez?

M.G.: Fontos, hogy a gyerekek megtapasztalják az alkotás folyamatát. Jelenleg mindent készen megkapnak, amihez hozzátenni már nem tudnak, csak legfeljebb elvenni. Azt akarjuk a gyerekeknek megmutatni, hogy az az igazi érték, ha ők alkotnak, hoznak létre valamit.

Ti is ezt tanultátok a szüleitektől?

M.T.: Igen, és itt el kell azt is mondanunk, hogy rengeteget köszönhetünk nekik. Édesanyánk megteremtette azt a női/anyai gondoskodást, és érzelmi hátteret, ami hozzájárult ahhoz, hogy azok legyünk, akik most vagyunk. Nőként hozzátett az alkotásokhoz mindent, amit csak lehet, háttér országot biztosított nekünk, nyugodt otthont, össze tudta fogni a családot.

Az önismereti előadásokat az édesapánk kezdte el, és őáltala itatódtunk át ezzel az életszemlélettel.

Vannak, akik elítélnek emiatt titeket?

M.G.: Aki elítél, az nem ismeri azt, amit csinálunk, amit tanítunk. Az előadások nem a kanálhajlításról szólnak, és nem is a hókuszpókuszról. Sőt, ezekről megpróbálunk mindenkit lebeszélni.

Volt olyanra példa, amikor már súlyos pszichiátriai problémát okozott az, hogy összekavarodott valaki a sok ezoterikus, filozófiai eszmétől, és segítségül hívtak minket, hogy beszélgessünk az egyénnel és próbáljuk kitisztítani a fejét a sok maszlagtól. Az egyébként is mély depresszióban lévő személy nem mindig tudja feldolgozni az őt ért csapásokat, és ilyenkor kiszolgáltatott helyzetbe kerül. De a belső erők összpontosításával megindulhat egy öngyógyító folyamat. Mi erre ébresztjük rá, ezt értetjük meg az emberekkel.

M.T.: Igen, sok pszichoszomatikus megbetegedéskor az ember saját magában találja a megoldást. A betegséget megoldandó feladatként kell felfogni, nem problémaként.

Az elkényelmesedő társadalomban az embereknek maguknak kell akarni a változást. Arra szoktuk felhívni a figyelmüket, hogy amikor mindenki gyerek volt, és elkezdtünk járni tanulni, az is önerőnkből és szándékunkból történt.

Mit gondoltok, van remény a változásra?

M.T.: Ha egy előadó nem hisz abban, amit mond, akkor ne csinálja. És én hiszem, hogy az emberek, ha odafigyelnek magukra és a világra, képesek lesznek megváltozni a jó irányba.

M.G.: Igen,egy lehetőség van mindenkiben, egy mag, ami kicsírázásra, megnyílásra vár.